Utazás a „belső én” felkutatására

Hape Kerkeling már mag mögött tudhatja, Shirley MacLaine úgyszintén és évről-évre egyre nő azok száma, akik nekivágnak egy zarándokútnak. Mi a mozgatóerő azokban az emberekben, akik egy többnapos gyalogútra vállalkoznak? „A válasz igen egyszerű”, mondja egy hölgy Alsó-Ausztriából, „évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy elzarándokolok Mariazellbe, ha a fiam sikeresen elvégzi az iskolát.” Szinte rezignáltan teszi hozzá: „Levizsgázott.” és mégis van valami a szemében, egy belső ragyogás, amely a zarándokutat, mint vezeklési formát, mégis kérdésessé teszi. „Amikor a megpróbáltatások után végre célhoz értem, egy igazán különleges érzés kerített hatalmába” Talán ez a boldogságérzet az, amely az emberekből kiváltja azt a belső kényszert, hogy minimális felszereléssel, minden luxust nélkülözve nekivágjanak a hegyeken át vezető, hosszú útnak.

Via Sacra
A gyalogos zarándokutak régi keletűek, de egyre inkább nő azok száma, akik nyakukba veszik a kilométereket. Délről, Grazon keresztül, nyugat felől Steyr településén át, Bécs környékéről a híres „Via sacra” úton keresztül érkeznek az emberek. Az elmúlt években tízezrek vállalkoztak az útra – ami jelentős létszámnövekedést jelent az 1955-ös év 10 feljegyzett zarándokához képest.

Hagyományos zarándokutak
Az osztrák Szent Jakab út (Jakobsweg) – amelyet Peter Lindenthal, a tiroli „zarándok pionír” fedezett fel és írt le részletesen – igen nagy népszerűségnek örvend. Habár helyesebb lenne többes számot használni és Szent Jakab utakról írni, mivel egykoron számtalan út vezetett a nagyvárosoktól – Grazból, Marburgból, Budapestről vagy Bécsből – a szent városba, az észak-spanyol Finisterre-be, a „világ végére”. De más hagyományos zarándokutak – mint például a karintiai Hemma út – is nagy népszerűségnek örvend.

Az egyszerűnek mondott élet, elnevezése ellenére számos romantikus élményt és változatosságot kínál: a kunyhókban, illetve a zarándok-szállásokon sokszor csak hideg vizet talál a betérő és természetesen a smink-eszközöknek és hasonló luxustárgyaknak sincs helye a hátizsákban. Ha azonban az ember egy hosszú gyalogút után az eső kopogását hallja a kunyhó tetején, megtanulja egy spártai táborhely előnyeit is értékelni és felismeri, hogy az igazi luxusnak a pénzhez nincs semmi köze.

Zarándoklás Ausztriában
Ellentétben a spanyol Szent Jakab út helyenként száraz vidékeivel, az osztrák zarándok útvonalak azzal az előnnyel rendelkeznek, hogy az utak csobogó, pisztrángokkal teli hegyi patakok, békésen legelő tehenek és megtépázott vörösfenyők mellett vezetnek el, vagy békés alpesi legelőket kereszteznek. A Mariazellbe vezető úton ugyan a tájak elnevezése sokszor meghökkentő, például „Elülső pokol” („Vordere Höll”), „Hátsó pokol” („Hintere Höll”) és a „Nyomorult sírok” („Elendgraben”), de biztosan senkinek sem lenne ellenére a pokolban nyomorultul főni, ha az olyan gyönyörű lenne, mint ez a vidék, a maga büszkén meredő szikláival, véget nem érő erdőivel és csodálatos ösvényeivel. És akkor még szó sem esett az állatokról: fiatal róka játszadozik az átszűrődő fényben, zergék figyelik kíváncsian a vándorokat, vagy a békés életük menetét megzavaró idegenek jelenlétén bosszankodó szarvasok baktatnak tova a fák között.

Tulajdonképpen mire gondolnak útjuk során a zarándokok? Ha felteszik nekik ezt a kérdést, legtöbbjük így felel: „Hááát – igazából semmire…” és ez nagyrészt igaz is. A zarándokló egy kis idő elteltével már nem gondol a múlt vagy a jövő eseményeire. Az zarándokat út a jelenbe: az ember csakis ott, de egyidejűleg akar úton lenni. A gyaloglás az a mozgásforma, amelynek sebessége az észlelésnek tökéletesen megfelel. Eső és napsütés, nappal és éjszaka, város és falu, erdő és mező, szél és köd, minden megjelenik, majd tovatűnik. Ennek megfelelően a gyaloglás remekül fejleszti a valóságérzetet. Az ember felméri az egész világot, lépésről-lépésre, a lélegzetvétel alkalmazkodik a léptekhez, egy ritmikus mozgás jön létre. És ha az ember gyalogol, akkor nemcsak előre halad, hanem magába is száll.