Please choose Language or Country
or
Magazin főoldala

Találkozás önmagunkkal 5 percnyi olvasási idő

Riportunk szerzője, Manuel Andrack arról mesél, hogyan sikerült neki újra megtalálnia és felvennie saját tempóját nyugat-ausztriai túrázása során.

Szöveg: Manuel Andrack
 

A szívem szinte a torkomban dobog, jóleső izgalom és az öröm kellemes érzése kerít hatalmába. Mint egy randevú előtt a titkos szerelmemmel vagy egy „vakrandira” készülve. Pedig a helyzet csak távolról emlékeztet ilyesmire: mindjárt Vorarlbergben fogok kirándulni. Ma nem csupán a táj szépségeiről számolok be, és arról, hogy milyen élményeket tapasztalok meg egy túra során. Az írásom középpontjába az kerül, hogy mit élek át közben belül, hogyan érzem magam a gyaloglás közben; az érzéseim birodalmában tett utazás lesz tehát a fókuszban. Ma a természettel randevúzom: Vorarlbergben, Dornbirn közelében lesz a találkozó. Ha úgy vesszük, „vakrandi”, mivel még sosem túráztam Ausztria ezen régiójában. Ennek megfelelően nagyon várom már ezt a kirándulást.
 
A Dornbirnből Schwarzenberg irányába tartó buszról leszállva neki is vágok az útnak. De nem tudok elindulni: először megállok, és elgyönyörködöm a látványban. A panoráma a hegyekre és a messzeségbe lélegzetelállító: a felkelő nap sugarai áttörik a felhőtakarót, a környék hegycsúcsai pedig ködben úsznak. Ez az izgalmas, szépséges kilátás máris boldogsággal tölt el. A távolság látványa felemelő, az elém táruló táj hatására a túrázás eufórikus állapotába kerülök.

Túrapillanatok

  • Manuel Andrack fotóalbuma © Österreich Werbung Manuel Andrack fotóalbuma © Österreich Werbung

Az út egy erdős részen át vezet – innen nézve és a még alacsonyan álló nap ellenfényében úgy tűnik, mintha egy alagútba kellene belépnem. „Mindig a sárga úton” – követem a jelzést. Az ösvény melletti mezőkön tehenek legelésznek, nyakukban kolomp – érdeklődéssel szemlélik a vándort. Ezek az állatok mindig mosolyra késztetnek; valahogy mindig a túrázás komikus tartozékainak láttam őket: ennek talán hűséges, kissé bamba tekintetük lehet az oka.
 
A St. Ilga-kápolnánál vissza kell fordulnom, mert le van zárva az út erdei munkák miatt. Sokszor nem törődtem már hasonló figyelmeztetésekkel, de ezúttal a motoros fűrész összetéveszthetetlen brummogása, valamint a recsegő-ropogó fatörzsek hangja már messziről azt jelzi: Jobban jársz, ha más utat választasz! A tervem dugába dőlt, ezért most kissé frusztráltnak érzem magam. De a csalódottság helyét gyorsan a kreatív ötletek veszik át: mindig is szerettem a spontán dolgokat, az improvizáció nekem örömet okoz, főleg, ha jól sikerül! Most különösen élvezem, hogy a sárga jelzés helyetti alternatív útvonal egy keskeny fapallón vezet. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek egy hatalmas kalandparkban – micsoda remek fordulat! Azt hiszem, ez az ösvény sokkal jobb választás, mint az eredetileg tervezett, és máris azon örvendezem, hogy milyen kegyes volt hozzám a vándorok szerencséje.
 
Kicsit később már egy viszonylag széles kocsiúton haladok, azaz inkább poroszkálok. A felfelé nyitott érzelmi skála alapján most nagyon visszafogottan működöm – a kevesebb emóció viszont úgy látszik, kedvez az agyműködésnek, mert beindulnak a gondolataim. Új projektötleteim támadnak, a magánéleti problémák elemzése is sorra kerül, fejben már megoldások is születnek.
 
Még egyszer átveszem a mai útitervet, ami természetesen egy hütte-túra lesz: Lustenauer hütte, Bregenzi hütte, Hochälplehütte – legalábbis a képzeletbeli vetítésen ezeket látom. Az útjelzők majd vezetnek. És máris visszatérnek az érzelmek. Most attól járok a fellegekben, hogy már nem is kell elővenni a térképet a túra végéig, hanem bátran hagyatkozhatom a jelzésekre. Ez tényleg boldoggá tesz, hiszen így teljesen jelen lehetek, nem kell mással foglalkoznom, csak a természet szépségeivel.
 
Persze előfordult már olyan is, hogy rossz idő lett, vagy a kiválasztott túraútvonal nem volt megfelelően kijelölve, és nagyon elveszettnek éreztem magam az erdőben – sőt, a világban is. A „Jancsi és Juliska” szindróma. Ősfélelmek törnek ilyenkor a tudattalanból a felszínre. Freud különben túrázott valaha?

„Megállok és néhány percre magamba szívom a csendet és az erdő zaját.”

Manuel Andrack © Manuel Andrack Manuel Andrack © Manuel Andrack Manuel Andrack

A Lustenauer hüttéhez vezető út vadromantikus. Koros lucfenyők között kanyarog az ösvény lefelé – a levegőben úszó ködfoszlányok mesevilágot idéznek. Ezek a képek jelentik számunkra a természetet: a romantikusok természetfelfogását, a Grimm testvérek meséinek fantáziavilágát. Az útjelzők csak fokozzák a hangulatomat. Az időtartamokat ugyanis nem feszített tempójú gyaloglás alapján számították. Bár kényelmes ütemben haladok, még így is a megadott időn belül teljesítem a távokat. A Lustenauer hüttéig például a táblán szereplő egy és negyed óra helyett 50 perc alatt érek, ettől aztán úgy érzem magam, mint egy igazi hős, és 20 cm-rel a föld felett járok. A hütténél aztán a gazda, Peter minden további nélkül tegezve szólít meg, és rögtön meleg szeretettel üdvözöl: érezd magad otthon nálunk, mintha a családhoz tartoznál! Ráadásul én vagyok ma az első, aki betér hozzájuk. A hetedik mennyországban járok, és most már tényleg igazi felfedezőnek érzem magam. Sajnos azonban tovább kell mennem, miután a méregzöld szagosmüge-limonádét megittam.
 
Elhaladok a Bregenzer hütte mellett, és teljesen relaxált állapotban lépkedek a szűk ösvényeken. Egy-egy útmenti magányos fán időnként szembetűnik a piros-fehér jelzés – megnyugtatva, hogy jó úton járok. Szinte gyermeki örömet okoz, ahogy megérintek egy ilyen turistajelzést a fa törzsén: megsimogatom, mert jólesik megtapintani. Röviddel ezután meglátok valamit, ami a lábaim számára jelent kihívást: az egyik fa törzsébe ferdén egy lépcsőt vágtak. Úgy látszik, a hatalmas kalandpark újabb játékszerrel kedveskedik! És valóban, az erdő mélyén újra gyermekké válok, aki tudni akarja, mi rejtőzik a következő bokor mögött, és ámulva fedezi fel a körülötte lévő természetet (és világot).

A Bregenzi-erdőben

  • Manuel Andrack fotóalbuma © Österreich Werbung Manuel Andrack fotóalbuma © Österreich Werbung

A túra utolsó néhány kilométerén megint egy érzés kerít hatalmába: a harag. Idegesít, hogy ilyen hiányos a felszerelésem. A kirándulásra megfelelő zoknit kellett volna felvennem, és nem pedig ezt a leheletvékony, extra rövid pamutzoknit, ami már egy pici nedvességtől is teljesen átvizesedik – elég egy rossz lépés, és máris bosszankodik az ember. Apropó rossz lépés: a Hochälplehüttéhez vezető úton jól jött volna egy vándorbot. Vagy kettő. De félre az önostorozással, nem haragudhatok magamra tovább egy ilyen remek helyen! Ha előre tudom, hogy a ködtakaró miatt lőttek a kilátásnak, plusz a hütte be van zárva, megspórolhattam volna magamnak a felfelé vezető utat. A hüttétől lefelé még van bennem egy kevés csalódottság, hiszen nincs mit tenni, a jutalomsör is elmaradt. De aztán hamar arra az elhatározásra jutok, hogy visszafelé is beugrom Peter barátomhoz a Lustenauer hüttébe – és a lehető legrövidebb utat választom. Máris összefut a nyál a számban, ha a napi menüre gondolok: marhapörkölt zsemlegombóccal.
 
A visszatérés is komoly érzelmeket vált ki belőlem, hiszen mindig is szerettem az ínycsiklandozó élvezeteknek hódolni. A lakoma után újra a természetben. Egy kis fenyvesben, ahonnan jól látszik Dornbirn és a Rajnai síkság, néhány perces pihenőt tartok, és szinte magamba szívom a csendet és az erdő hangjait. Befelé figyelek. A boldogság érzése jár át – mélyeket lélegzem, érzem, ahogyan áramlik a tüdőmbe a friss levegő. Bár régi közhely, attól még igaz: a túrázásnak megvan az az előnye, hogy a szabad levegőn zajlik. És nem lehet elégszer mélyet lélegezni.
 
Véget is ért a kirándulás: még egy kicsit elmélkedem a mai túrán és a túrázáson általában. Az az érzés, amikor az ember a hegyek között a felhők fölé érkezik, semmivel sem összehasonlítható. Ami mindenképp figyelmet érdemel: elég egy rövidke túra ahhoz, hogy az ember igazán jó hangulatba kerüljön – hiszen ma összesen csupán 5 órát gyalogoltam. Nem kell feltétlenül maratoni távolságokat megtenni, átkelni az Alpokon, hogy elmerüljünk egy kicsit önmagunkban. A mai túra-érzéseim rendezője maga a természet volt, a darab címe pedig „A túrázás öröme”.

Melyik az ön kedvenc túraszezonja?

  • Ossiacher See © Kärnten Werbung / Franz Gerdl Ossiacher See © Kärnten Werbung / Franz Gerdl

    Tavasz

    0%

    Tavasz

  • View of Grossglockner - the highest mountain in Austria. © Österreich Werbung / Peter Podpera View of Grossglockner - the highest mountain in Austria. © Österreich Werbung / Peter Podpera

    Nyár

    0%

    Nyár

  • Gerlitzen © Kärnten Werbung / Franz Gerdl Gerlitzen © Kärnten Werbung / Franz Gerdl

    Ősz

    0%

    Ősz

Adatok feldolgozása

A természet közelében

Megosztás

Találkozás önmagunkkal

Fotókredit

A www.austria.info és a www.austriatourism.com oldalakon Ausztriát mint üdülőhelyet népszerűsítjük.