Három évvel ezelőtt Andrea Fürstaller egy balesetben elvesztette a lábát. Ma már újra az osztrák hegyeket járja. Hogyan sikerült feldolgoznia a traumát és hogyan küzdötte vissza magát az életbe? Milyen szerepet játszottak ebben a hegyek és a természet? Ismerje meg Andrea történetét!
2018-ban, egy teljesen átlagos őszi napon Andrea Fürstaller beült a barátjával egy szállítókocsiba a szülei hegyi gazdaságában. Ahogy egy meredek lejtőn lefelé hajtottak, a hátsó rész hirtelen irányíthatatlanná vált, a kocsi felborult. „Emlékszem a hangokra és a barátom sikolyaira. A kezemmel és a lábammal próbáltam átnyúlni a fülkén – mondja Andrea –, aztán hirtelen besötétedett.” Aznap mindketten 70 métert zuhantak.
Napokkal később mélyaltatásból ébresztették Andreát a kórházban. Addigra már öt műtétet végeztek el a bal lábán, amely beszorult a szállítókocsi fülkéje alá. Az orvosok nem tehettek semmit, kivéve az amputálást. „Egy világ omlott össze bennem” – mondja Andrea. „Mindig is élveztem, hogy két egészséges lábam van, amelyekkel bárhová el tudtam menni, ahová csak akartam. És akkor hirtelen szembesül az ember ezzel a megváltoztathatatlannal.”
Gyermekkora óta aktívan segített szülei gazdaságában. Az állatokkal való munka fontos része volt az életének. Alpesi pásztorként dolgozott, tehenket fejt és terelt. És hirtelen mindez már nem volt lehetséges. „A baleset teljesen megváltoztatta az életemet.”
Azok az emberek, akiket olyan sokkhatás ér, mint Andreát, rendkívüli pszichológiai állapotba kerülnek. Hogy mi történik ezután, az erősen függ a helyzettől és a személytől. „Egy stresszhelyzet sok gondolatot és érzelmet vet fel, és az emberek teljesen eltérően reagálnak rá” – mondja Jana Goldmann bécsi pszichológus, aki gyakran dolgozik nehéz élethelyzetben lévő ügyfelekkel. „Attól függ, hogy az érintett milyen háttérrel rendelkezik, mit jelent számára az adott stressz, milyen félelmei vannak. Nem létezik egyetlen univerzális orvosság.” Andrea azt mondja: „Az amputáció a világ végét jelentette számomra. De aztán újra össze kellett szednem magam és szembe kellett néznem az élettel.”
Andrea számára fontos tényező volt a természet és az állatok. „Az amputáció után szomorúságomban leültem az egyik kedvenc tehenem mellé a hegyi legelőn és egyszerűen sírni kezdtem. A tehén pedig a vállamra hajtotta a fejét. Teljesen elképesztő helyzet volt, mintha egy filmjelenet lett volna. De annyira valóságos és hihetetlenül megnyugtató volt megtapasztalni ezt egy állattól.”
A nehéz élethelyzetekkel való sikeres szembenézés egyik modellje az úgynevezett reziliencia. A kifejezés valójában a fizikából származik: egyes anyagok (például a gumi) azon tulajdonságát jelenti, hogy azok külső behatások után visszaállnak eredeti állapotukba. Jana Goldmann szerint ennek a pszichológiai megfelelője az, hogy „egy stresszhelyzet után újra megtaláljuk önmagunkat, ahelyett, hogy elsodródnánk. Úgy tudunk bánni erősségeinkkel és erőforrásainkkal, hogy újra teljes, jó életet élhetünk”. Fontos szempont itt az elfogadás. „Amikor bármilyen nehézséggel kerülünk szembe, nem szabad azt gondolnunk, hogy Istenem, mindig csak velem történik szörnyűség! Ehelyett tudomásul kell vennünk, és azon elgondolkodnunk, hogyan lépjünk tovább. Fel kell tennünk a kérdést magunknak: Mit tehetek, hogy jobban érezzem magam?” – magyarázza Jana Goldmann.
„A rezilienciát, azaz az ellenálló képességet a temperamentumunk, a jellemvonásaink határozzák meg. De nagyrészt mi magunk is megtaníthatjuk magunkat.”
A baleset utáni időszak nagyon nehéz volt Andrea számára. „Eleinte sokat sírtam. A sírás gyakran segít, meg kell engedni magunknak” – mondja. Három hónappal a baleset után, amikor először felszerelték új protézisét, rájött, hogy a világa visszavonhatatlanul megváltozott. „Hirtelen ott van egy tönk a lábadon, ami lefog, és már nem vagy szabad.” A lány világa visszavonhatatlanul megváltozott.
De néha-néha felcsillant a remény. Például amikor a barátja – aki saját sérüléseiből felépülve – szemtanúja volt annak, ahogy Andrea megteszi első lépéseit a protézissel: „A helyzet miatti végtelen szomorúság közepette annyira boldog volt, hogy újra tanulok járni!”
Ez idő alatt elsősorban úgy talált újra és újra lendületet, hogy olyan célokat tűzött ki maga elé, amelyek neki személy szerint fontosak voltak. A rehabilitáció utánra tervezték keresztgyermeke keresztelőjét. „Tudtam: azon akarok dolgozni, hogy a keresztelőn én magam foghassam a keresztgyermekemet – anélkül, hogy félnék az eleséstől.”
„A felhők mögött, bármennyire is sötétek,mindig süt a nap. Csak tudnod kell néha egy kicsit várni.”
A célokért való munka, annak felismerése, hogy az ember saját erejéből képes elérni azokat... Andrea ösztönösen használta azt, amit a pszichológusok, például Jana Goldmann „önhatékonyságnak” neveznek. „Ahelyett, hogy azt gondolnánk, engem irányítanak, azt kellene gondolnunk, hogy át tudom venni az életem irányítását; tudok tenni valamit azért, hogy bizonyos dolgok jobbá váljanak.
Andrea valószínűleg inkább makacsságként jellemezné rezilienciáját. „Mindig azt gondoltam magamban: most kezdődik csak igazán. Most mindent csinálok, amit korábban – sőt talán még jobban is. Újra elkezdtem táncolni, mászni, futni, lovagolni. Ez a makacsság sokat segített nekem – még ha a családomnak nem is mindig könnyű elviselni” – teszi hozzá nevetve.
„Itt fent ez maga a paradicsom. Itt élni hihetetlen kiváltság. Különösen a gazdaságban végzett munka jelent számomra mély értelmet.”
Andrea lelkesedése a helyi természet iránt töretlen. „Az állatok megfigyelése és az elmélkedés nagyszerű dolog, erre gyakran sajnos túl kevés időnk van.”
Az, hogy újra aktívan mozoghat a természetben, Andrea számára motiváció és eszköz is egyben arra, hogy uralja helyzetét. „A mozgás szépsége a szabadság érzése. Az a tény, hogy egyáltalán újra tudok mozogni, olyan szabadságot jelent, ami az amputáció utáni időszakban nem volt meg. Hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy a testem újra képes erre. És hogy a testem újra hordozza a lelkemet.”
„Amikor a csúcson állok, amikor megcsináltam, fizikai fáradtságot érzek. De a lelkemben szabadságot is. Ez valami csodálatos.”
Tudományos szempontból a testmozgás fontos része lehet az életbe való rugalmas visszatérésnek. „A test és a lélek szorosan összekapcsolódik. Egyrészt boldogsághormonok szabadulnak fel sportolás közben. De van egy másik tényező is: amikor legyőzöm a belső makacsságomat és sportolok, akkor önhatékonyan cselekszem” – mondja Jana Goldmann.
Persze ma is vannak olyan helyzetek, amikor Andrea szomorúságot érez. Keserédesek azok a séták, amelyeken a balesete előtti időkre emlékszik. Élvezi a sétát, de az akadályokat ma már nehezebben veszi, gyorsabban eléri a határait. Ami segít, az egy csipetnyi fekete humor. „Képesnek kell lenned nevetni magadon. Például amikor a lóistállót trágyázom, a protézis megadja magát, én pedig máris a lótrágya közepén fekszem” – vigyorog. Vagy amikor másfél évvel az amputáció után Andrea úgy döntött, hogy kalóznak öltözik farsangra. A barátja egy igazi, levehető falábat készített neki – az üregben pedig egy üveg rumot rejtettek el. Jack Sparrow kapitány is megirigyelné.
„Gyakran alig várom, hogy reggel felkelhessek. Annyira kíváncsi vagyok a napra, arra, hogy mi fog ma történni, és mindarra, amit megtapasztalhatok.”
A reziliencia az az alkalmazkodóképesség, amely segít megbirkózni a stresszhelyzetekkel, nehézségekkel. A kifejezést amerikai pszichológusok alkották meg az 1950-es években. A világ szemléletének egy bizonyos módjára, egyfajta gondolkodásmódra utal. Míg egyes kutatók ezt veleszületett tulajdonságnak tekintik, mások meg vannak győződve arról, hogy tanulható – azaz az ember gyakorolhatja, hogy rugalmasan nézzen szembe a helyzetekkel.
Különböző, több faktoron alapuló rugalmassági modellek léteznek. A legismertebb a 7 faktoros modell, amely a következőképpen határozza meg a rugalmasság legfontosabb szempontjait:
elfogadás | kötődés | megoldásorientáltság | egészséges optimizmus | önismeret | önreflexió | önhatékonyság
A Hohe Tauern Nemzeti Park több mint 1800 km²-es érintetlen természeti környezetével Ausztria legnagyobb nemzeti parkja. A park Karintián, Tirolon és Salzburg tartományon keresztül húzódik, és 15 000 állatfajnak és mintegy 3500 növényfajnak nyújt élőhelyet. A Großglockner, Ausztria legmagasabb hegye szintén a nemzeti park területén található. Bár ez a legmagasabb, korántsem az egyetlen háromezres hegycsúcs: a nemzeti parkban további 225 csúcs magasodik 3000 méter fölé, ezzel a világ egyik leglenyűgözőbb magashegyi tájképét alkotva. A túraútvonalak kiterjedt hálózata mentén jól felszerelt menedékházak és büféállomások állnak. Minden természetbarát megtalálja itt a kedvenc helyét: a gleccserjégmezőktől a meredeken lejtő szurdokokon, látványos vízeséseken és szelíd erdőkön át a buja zöld hegyi rétekig.
A park őrei a túra során betekintést adnak a nemzeti park növény- és állatvilágába.
Ausztria természetes vizekben kimondottan gazdag ország. A több mint 700 vízesésnek, a számtalan kis hegyi forrásnak és pataknak köszönhetően szinte minden hegyi túra alkalmával magunkba szívhatjuk a víz erejét.
„Gyaloglás közben jobban lehet nézelődni” – mondta Paul Klee festő. A túrázás több: intenzívebben érezhetjük, szagolhatjuk és hallhatjuk azt, ami körülvesz bennünket és jobban fókuszálhatunk a belső énünkre is. Amilyen sokszínűek azok a tapasztalatok, amelyet a túrázás tesz lehetővé, legalább olyan változatosak az útvonalak, amelyeket Ausztria kínál a túrázóknak.
A hegyek és erdők varázslatos kombinációját kínáló nemzeti parkok egyedülálló természeti környezettel várják a kikapcsolódni vágyókat. Ausztria ökológiai szempontból 6 legértékesebb régiója különleges védelem alatt áll.
Az üdülővendégek sehol máshol nem tudnak olyan intenzíven részt venni a vidéki életben, mint a Falusi Üdülés Ausztriában Szövetséghez tartozó 2800 csodaszép falusi szálláshelyen.
