Kávéház: a művészek nappalija

A kávéházak és a kávéházi kultúra egyet jelentenek Béccsel. Ahhoz azonban, hogy valóban megismerjük a történetét, vissza kell utaznunk az időben: egész pontosan 1683-ba, amikor is az Oszmán Birodalom ismét megpróbálta meghódítani Bécset. Ezt a nagy jelentőségű csatát az oszmánok ellen a Habsburg Monarchia és a Lengyelország–Litvánia vezette Német-római Birodalom vívta. Miután az oszmán hadsereg vereséget szenvedett, furcsa babzsákokat talált elhagyott táborukban a lengyel–litván szövetség tábornoka. Néhányan úgy gondolták, hogy ezekben teveeledel, vagy ami még rosszabb, tevetrágya van. De a tábornok kísérletezett az akkori keserű főzettel, cukrot és tejet adott hozzá, míg végül egy új italt hozott létre: a kávét.

Az új italt olyan jól fogadták, hogy 1685-ben egész Bécsben sorra nyíltak a kávéházak és megszületett a ma is híres kávéházi kultúra. Fénykorában, az 1910-es években mintegy 600 kávéház volt Bécsben.

Bár számos európai városban vannak kávéházak, a bécsi kávéház légköre szinte felülmúlhatatlan. A kávét ezüsttálcán szolgálják fel, mindig egy pohár vízzel és egy kávéskanállal a pohár szélén. A fekete mellényes (kissé pimasz) pincérek társadalmi etikettje, rituáléi és eleganciája teremtik meg a bécsi kávéház hangulatát.

A kávéház belseje is alig változott az idők során: márványasztalok, kárpitozott kanapék, a híres 14-es Thonet szék, valamint a helyi és nemzetközi újságok saját hajítottfa tartóikban. Vannak azonban mindig nagyszerű kivételek, például a Café Prückel az Iparművészeti Múzeummal (MAK) szemben, amelynek jellegzetes kialakítását az ’50-es évek ihlették. Vagy az 1925-ben alapított Aida kávézólánc, amely rózsaszín külsejéről és belső teréről könnyen felismerhető.

A XIX. század fordulóján a lakások kicsik, hidegek és sötétek voltak. Írók, festők, zenészek, értelmiségiek és pártfogóik inkább a kávéházban találkoztak beszélgetni, olvasni, dolgozni, játszani és üzletelni. És mivel a kávéházak ingyenesen kínálták a helyi és nemzetközi újságokat, gyorsan olyan hellyé váltak, ahol mindenki tájékozódhatott.

1890 körül a Café Griensteidl lett a legnépszerűbb találkozóhelye a bécsi szerzők Jung Wien nevű csoportjának. Olyan írók találkoztak itt, mint Hugo von Hofmannsthal, Karl Kraus és Arthur Schnitzler, így született meg a kávéházi irodalom. Ahogy azt Friedrich Torberg író mondta: Die Tante Jolesch című könyve alapvetően egy kávéházakról szóló könyv. Ugyanakkor a melankólia könyve is: szellemesen és humorosan mutatja be az Osztrák–Magyar Monarchia zsidó burzsoáziájának életét.

A bécsi kávéház a mai napig olyan intézmény, amelyet nagyra tartanak. Még mindig az a hely, ahol találkozhatunk, beszélgethetünk és élvezhetjük a jó társaságot egy csésze kávé mellett. Manapság a legnagyobb valószínűséggel a Zum Schwarzen Kameelben futhatunk össze szövetségi miniszterekkel, a Café Prückelben (a MAK-kal szemben) művészekkel és művészeti hallgatókkal, a Café Landtmannban pedig, közvetlenül a Burgtheater mellett, színészekkel és rendezőkkel. A kávéház még mindig a nappali „meghosszabbításának” számít, ahová az ember beugrik, hogy találkozzon a barátaival és megigyon egy kávét – egy rövid kávészünet Bécs bármelyik pontján.